Versek az irodalomról és a költészetről
Irtam verset mindenneműt;
Mélát, rajongót, keserűt,
Volt jámbor is, ki megcsodálta,
S maradtam mégis félhomályba'.
A költő és a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.
Mondják: a házasság hamis szer,
Kivált költőnek rossz dolog;
A csattogánydal, rózsafelleg
Nők oldalán elpárolog.
Oh szerelem! lengő hajak,
Hajnalmosoly, rózsás ajak;
Magas szemöld, sötét szemek,
Honnan nyilak lövellenek:
Selyemkarok, picin kacsók,
Kis lábak, a táncért valók...
Hová ragadtok? melly ligetek, s setét
Ernyőkbe visztek? mennyei lángotok
Szerelem és fájdalom beh egyek!
Szerelemnek örvendezni, fáj;
Fájdalom nyujt annak édes emlőt;
S csak növeszti minden akadály.
Én bennem sem aludt hajnalodó korom
Rózsás szép tavaszán a meleg érzelem;
Ábránd képzeleteknek
Szárnyán én is emelkedém.
Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer -
Az isten áldja meg!
Hazugságot sosem irtam.
Az igazság hangja legszebb.
Hazám, nyomorgatott hazám!
Édesem vagy, nem mostohám.
Aggódom, szánlak, féltelek,
Azzal fekszem, azzal kelek.
Bár hangosan nem zajgok érted,
Szívem dobogását megérted.
Mit daloljak, hogy ragyogjon
Mint szivárvány, énekem
Életednek fellegére,
Midőn gyászolsz, édesem?
Ha szíved hozzám hajolna,
Nem tudom: boldog lennék-e?
Boldogitó gondolatról
Nincs lelkemnek sejditése.
Hogy elhallgattak a dalok,
Mik azelőtt zengének;
Lásd, lásd, tied volt egyedül
A világban járt ének.
Mint a szerelmes boldog álminál
Tündér-alakká lesz bálványa képe:
Úgy lebben olykor a müvész elébe
Teljes tökélyben a szűz ideál.