Versek a halálról
Sok szépet fog adni a Halál.
Az Élet kissé szűken mérte.
Eladom, amit a Halál ad,
Ki ad többet érte?
Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép...
Nem paktumok és nem kongresszusok,
Nem új törvények, nem a régi jog.
Már nem lehetnél messzibb tájon.
Ezen a tiltott, ostoros lapályon
egyetlen út nincs, ami a miénk.
Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Nótázó bűnök, hetyke gazság,
Törik-szakad és csak azért is,
Halál-hivás,
Csuhaj: ez a magyar vigasság.
Isten veled Karlsbad szép tája! -
Örökké az ember nem állja...
Minden koporsó zárt levél,
A halál zord pecsétje rajta.
Tartalma bús, tartalma mély,
De csak az Isten olvashatja.
Megszólalt másodízben a kakas,
Hangját az éjben hosszan nyujtva el...
Haljon az meg, leljen nyugtot
Fenekén a sirhalomnak,
A kit az ő szerettei
Minden órán megcsufoltak.
A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
"Ki vagy te?" kérd' ez. - A halál vagyok. -
S köpeny alól kaszája kiragyog.
Összetévesztitek a Halállal,
Holott Ő a Halálnak is ura
S akkor vagytok a közelében,
Ha kötekedtek a Halállal.
Én már régen-régen úr lennék
S vagyok öreg temető-szolga:
Volt egy asszony s az életet
Rámparancsolta.
Én még vetkőzöm este,
S reggel felöltöm nyűgös rabruhám:
Minthogyha volna cél, amely után
Béklyózott lábbal indulni lehetne.