Versek a háborúról
Oly szegény volt egy legényke,
Mint a templomi egérke.
De oly erős volt a lelke,
hogy a nyomort nem ügyelte.
Szomorú vers egy kis zászlósról
Szegény kis öcsém hogy szerette
A virágokat, a napot.
S virágos május napos napján
A szivébe golyót kapott.
Csitt, kuss, mert háboru lesz,
Így szólanak a belül-háborgóknak
S félek, hogy nyilt tengeren
Megáll a hős, rakétás, büszke csónak,
Mely armadákat elsüllyesztne.
Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,
eloldtam csolnakom s tengerre keltem.
Az erdős és vad szigeten kiszálltam
s a fák közt mentem s halkan énekeltem
és boldogan.
És hűs estére kelten
tisztásra értem és a hold elöntött.
Hová mégy Nap? Te óriási pók!
Bámulnak utánad a fellegek
miként Ezsajás után a zsidók.
Az utca fölött a csillagos ég.
(Mily fekete most a mező!)
Messze a korcsmában mulat a nép.
(Mily csöndes fönt a mező!)
A fáradt gázláng sárgásfehér.
Egy gigászi tenger zeng s dagad -
Föl, föl. lelkem!
Országot elönt, dönt várakat -
Föl, föl, lelkem!
Köd, este. Most indulnak a legények:
Századra század és ezredre ezred.
Fényes acélpáncélba testem
Kétélű biztos kard kezemben,
Nem érhet semmi baj!
Hágában konferenciáznak,
Párisban helyreállt a csend.
Nálunk csak úgy dühöng a béke,
Csendes, nyugodt a parlament.
Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!
Zúgjatok, ti sűrű erdők,
Nőjjetek, ti büszke tölgyek,
Hajtsatok szép dús terebélyt,
Árnyas ágat mentől többet.
Takarodik tőlünk a tél óriása,
Űzi a tavasznak tüzes pillantása...
Elmegyen a halál, eljön az új élet,
A régen alvó föld álmából felébred.