Gyászoló versek
Míg éltél, neveténk, sírodba könyezve teszünk le...
Akik lakoznak csendben valahol,
Szomorú fűz akikre ráhajol,
Akiknek sírján halvány mécs lobog,
A gyötrődést azok már rég feledték:
Mi sírva élünk, ők meg boldogok...
Ifjukoromnak eszményképe,
Te voltál az a lány!
A költő bájos felesége
Te lettél azután.
Künn a város szélén
Egy csöndes utcából,
Nagy, szivtelen gőgtől,
Hiuságtól távol -
Szűk koporsót visznek.
Vedd szárnyaidra mesemondó szellő
A május minden ékességeit:
A fényt, a dalt, az áldást és a csendet,
S ahová küldlek, oda, oda vidd.
Egy jámbor remetét lelsz e kis üregbe letéve,
Kit szent gondjai közt csendesen ére halál.
Oh anya! meg ne sirass, hogy ezen kis sírba leszálltam...
Férj s atya nyúgoszik itt; özvegy s négy árva keserve
Tette beszédessé rajta e néma követ...
Itt nyugszik Haspók, s örömest, ha zabálni lehetne;
Testét egy buzatár potrohos öble fedi.
E koszorút gyászemlékűl keseredve akasztom
Annak, kit szereték, mennyei képe fölé.
Pihensz, angyal-szelid leány!
Arcád hamar meghervada;
Lelked fényes és tiszta volt,
Mint a menny gyöngéd harmata,
A földön megszerette azt
Az ég, amelytől származott,
S korán, korán visszavevé!
Aranyszöggel nincs kiverve,
Virágokkal nincs beszórva,
De szomorú is az özvegy
Varróasszony koporsója.