Filozófiai versek
Ahogyan azt kevesen járják,
Én megjártam becsületesen
Tarkult eszmék Kálváriáját.
Szeretni kell a csalfa köd-eget,
Szeretni kell száz csillag enyhe képét,
Fölnézvén a szív könnyebben feled
És föltalálja tán az örök békét.
Nekem a porban fuldokló tömeg,
Ezek az élő, küzdő emberek,
Mind úgy tűnnek fel, mint az elitéltek.
Bánt, hogy eszközökhöz kötve, nem vagyok
képes tovább jutni eszközeim lehetőségén.
Úgy érzem magam, mintha gátak szorítanának
össze, hogy kis mederbe tömörüljek, holott a
szük határt akarnám megszélesíteni.
Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
És beszélgettem vele a lépcsőházban:
Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél
És kemény csöppek estek.
E Föld, - ez nem a gyönyörök tanyája
a lelkünk itt csak iskoláját járja...
Csokonai Vitéz Mihály halálára
Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek?
Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk
Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről,
Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal
Kettényílt az örök titok kárpitja előtte...
Függetlenségében lél a bölcs nagyságot,
S neveti az arany jármos uraságot;
Ő a természetet szabadon vizsgálja,
A képzelt jót, szépet s igazat útálja,
Ő a legnagyobb úr az egész világon,
Felyül ragyog lelke a múlandóságon...
Nem szeretek nehezet, ha nehéz; könnyűt nem, ha könnyű;
Ez s amaz együtt dísz, mint külön állva, hiba.
Ízt tudomány nélkül ritkán lelhetni magában,
Íz nélkül tudományt bírhat az elme gyakran.
"Meg nem foghatom azt!" Ez örök szavajárta Kabának.
Nagy baj, jó Kaba: de róla nem én tehetek.
Egy fényt, egy súgárt, s egy képet fest az Igazság:
Mégis ezerképpen tűnik előnkbe nekünk.