Versek az életről
Ezüst-palástos éjszaka,
Ahol megbúvik lárma, csend.
S a szoba békés asztalán
Poharak vidám dala cseng.
Szabad voltam, mint erdők viharja.
Bátor voltam, mint kemény acél.
Dús ígéret minden ágon:
Karácsonyi mese-álom.
Reménycsengő, mind ezüst...
Fakó élet, aranyfüst.
A parton álltunk. Tavasz fiai,
Acélosak, bizakodók, szüzek.
Hivott a tenger, szava egyszerü.
Izzott a vágy, máglyáztak a tüzek.
Ezüst ujjával bekopog.
Zenélnek bámész ablakok.
Megáll a fázós tölgy felett,
Halkan beszól:
"Nincs dal, sóhaj, vagy üzenet?"...
Mért nem tudok úgy élni, mint a fecske:
csak szállni, szállni nyomtalan!
Megérted az őszt... a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.
Nagyot lökött rajta pár csalafinta
S messziről milyen pompás volna bámulni:
Nini, a hinta!
Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomoru a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.
Riasztó, mint a fölmorajló tenger
És mint a végtelen hó épp olyan.
Álarca mélyén bús Halál rohan -
Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember...
Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
Kiket szerettem
S mert én szerettem őket: néhaik,
Harmincadik András-napomkor
Érkeztek ünnepi menetben.
Ólmos ég: szent baldachin,
áhitatom baldachinja -
csak takarj bé csöndesen.
Szívem; vágyak balga hídja
s minden vágy arra tanítja,
hogy reszketni csöndesen,
és remélni csöndesen
és szeretni csöndesen...
A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.