Versek a családról
Nagyanyóka: Hová, hová, nagyapóka?
Nagyapóka: Ne is kérdje, nagyanyóka.
Nem tudom, mi történt velem,
Minden délben fáj a fejem.
Legyen tavasz, legyen tél,
Feleségem korán kel:
Azért arca oly piros,
És beszéde oly okos.
Középső gyöngy a nagy Triászban;
Te magyar ékszer sorsát nyerted:
Világ-napfényben, glóriásan
Messze ragyognak nálad nem nagyobbak,
Csak sokkalta szerencsésebbek.
Egyszer korán ébredtem fel nagyon,
A fehérfalú kis gyermekszobában,
De már nagy napsugároszlopban állt
A régi barna polituros ágyam.
Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
Nehéz, villámos fellegek
Úsznak felém,
Szülőföldemről jőnek ők,
Jól látom én.
Fecske, fecske, mi jót hoztál?
A szobámba lopózkodtál:
Nincs-e meg a tavasz itten?
Azt keresed talán itt benn?
Egyszer az utcán sétáltam
S ottan két kis árvát láttam.
Halljátok, mint következik,
Mit mondott az idősebbik.
Ő nem sok embert szeretett.
A szíve mély, de zárt világ volt:
Különös kőfallal kerített,
Mély futó-árokkal határolt.
S hogy őt szeretik: alig hitte:
Őt, önmagáért, semmi másért,
A szívébe zárt mély világért.
Van házad, amelynek kertfái alól
A sárga rigónak vidám dala szól.
Téve hosszu, terhes útat
- Melyet a szél is megúnhat, -
Kikeletkor megjövétek!
Rongyos, szennyes volt a fészek...
Ezt a dolgot hozni jóra:
Volt az első, - fecske, gólya!
Csörög a szarka,
Billeg a farka,
Ki lesz a vendég?
Egy kis növendék.
Soknak lettem már, hogy élek,
A szemében szúró tüske:
De van még egy kicsi lélek,
Aki rám hiú és büszke.