Búcsúzó versek az élettől
Megállj, mi lesz tovább... a szám sebesre martam
Míg csillagokba csaltam a szivem ostobán,
Gond volt a gondolat, de mégis ugy akartam
És kacagott az ajkam a vérem ostorán.
Eltestálom ezennel
Szegény szivem haragját:
Bolond örökösömnek
Bölcsőjét most faragják,
Most faragják valahol.
Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Most átölelsz, s viszesz magaddal
Suhanó, szálló szárnyakon:
Olyan vagy, mint egy büszke angyal.
Arannyal ékesűl fejünk,
Káprázva szállunk és vakon.
- Hová megyünk?
Rongy-é vagy mi látszik a falu árkában?
Én istenem, bizony rongy lehetne bátran!
De mikor feje van, hogy lenne rongy szegény,
Nem rongy az, nem rongy az: egy vándorló legény.
Alkonyi fényben, ősz fejét lehajtva,
Ágyán pihen a manchai vitéz,
Vértje, sisakja nem ragyog már rajta,
Falon függ dárda, kard és kelevéz.
Sokszor elnéztem sétáim alatt
a földet, melyet tiprok lábaimmal;
sokszor elnézem a napsugarat,
amint mosolya játszik árnyaimmal...
Ég a homlokom és fázom,
a levegő virraszt tanyámon.
Mindent csillagtalan éj fed
érzem, nemsokára szétszed,
nemsoká a föld alatt
még a csontom sem marad,
s egy nyugtalan kéznek ujja
új alakban rak ki újra...
Hadd haljak úgy meg, hogy megleltem,
hadd haljak úgy, hogy átöleltem...
Milyen szép volt fehér kezed,
milyen feledtető-meleg!
Hogyha nézlek behunyt szemekkel,
sötét álomból ébredek fel.
A földnek egy része vagyok már...
A földnek egy része vagyok már,
lábam a föld mélysége húzza,
úgy csüngetem fáradt fejem,
mint aratás előtt a búza.
Lecsap a felhő, lecsap a földre;
Jajgató szellő surran a völgybe
S kopog az ablakomon.
Hagyj, gyermekem, hagyd folytatni utam
A hideg est már közeleg,
A napnak nemsokára vége,
S én majd csak ott lenn pihenek.
Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?
Ifjú lelkeknek csendes tanácsképpen,
magamnak késő vád gyanánt...