Versek a boldogságról
Az igaz boldogságot hol leli meg az ember
Megjárád, megjárád Bácskát s a Bánságot,
Pénzért se kaphattál királytól jószágot,
Feláldoztad ennek karddal ifjúságod,
S hazádnak, mint polgár, egész boldogságod;
Ősz vagy, görbült tested esztendők terhével
Már föld fölé hajlik aggott tetemével.
Az Istenre bízzad, pajtás! te ügyedet,
Hozzá fohászkodván emeljed kezedet.
Nyüzsög a boldogság bennem,
a napfény se fér be tőle,
lecsurog szakállam
fonatán a lábaimra.
Hegy oldalán feküdni
Ha május napja jár át
S szívedbe hegedülni
Hallod tavasz varázsát,
Ifjú szemekbe nézni
S kékségre a magasban...
Olyan vidáman, édesen kacagsz,
Mint ezüst csengő, csilingelve, halkan!...
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Nem tudom, mi lelt ma engem?
Jókedvemben nincs határ;
Danolhatnék, fütyölhetnék,
Egyikhez sem értek bár.
A zöld gyepről kék füstöt ereget
Setét fenyők fölé piros parázs,
Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz;
Van még boldogság?... Istenem, lehet?...
Hallod még néha a kérdést, ha búsan
Motoz benned? - Nézd, én úgy képzelem,
Mint a tehetségtelen betörőket,
Amikor hajnalfelé csöndesen
Vedlett sportsapkájukat hátratolják
Izzadó és egy kissé már kopasz
Homlokukon, mert jaj, nem sikerült
Megfejteniük az acél, ravasz...
Bóldog, ki fákat űltet, ólt
Ifjú legény korában,
Osztán azokra gondja vólt,
Hogy nőjjenek bujábban,
Hernyó, bogár ne bántsa,
Nyúl, kecske meg ne hántsa.
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
1
Éljen mái társaságunk,
Igaz magyar barátságunk!
Nem bántódik meg igy Isten, sem ember:
Aki pedig ezt irigyli, gazember.