Álmokról szóló versek
Amint éjféli órán
Az álom szárnya ért:
Álmomba jaj, de jó volt,
Az isten tudja, mért.
A nagy városra lankadt csend hajolt,
Az utcán elcsitult a nesz,
Ezüstöskék ottfenn az ég; a hold
Órája ez.
Enyhe szellő suttog halkal,
Már homálylik az esthajnal.
Estcsillag félénk sugára
Mosolyog le a világra.
Téli napsugár száll
Hegyen-völgyön által,
Köszön a kelőknek
Hideg mosolyával.
Álom, álom, édes álom,
Suhanj végig szempillámon,
S ráterítve csoda-fátylad',
Népesítsd be éjszakámat.
Könyvek között tölti a napokat,
könyvei között lepi meg az éj
s agyára álmatlan alvás szakad.
Álom, feledtető pihenés!
hosszu a nappal, súlyos a bánat,
jön az éj, tün az éj, már sápad a hold
s vergődve esengek utánad!
Azt álmodtam, hogy már nem élek
s nem élsz te sem;
egymástól távol, idegen temetőn
fekszünk némán.
Ha éltünkben kínt szenvedünk,
S még a remény is elhagyott,
Csak egy marad írül nekünk,
Mit a természet meghagyott...
Ez csak rossz álom,
szívszorító gonosz álom,
mert anyám elengedte kezemet,
mielőtt elaludtam volna
és elfeledtem imádkozni este;
kisírt szememről, homlokomról senki
le nem csókolta a bús tegnapot;
valami tilos bogáncsos uton...
Álmomban lágy gyolcsot szőttél,
Oly elomlót, mint a köd.
Csak libegett, nem suhogott
Holdas ujjaid között.
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?
Az égből egy angyal, egy öklömnyi szőke,
Éjjelenkint mindig leszökdös a földre.
Ébredsz s halvány arczidra most
Bibor terűl -
Haván oly túlvilági szép
Két rózsa ül!
Öröm-teremtő vagy te, nem a halál
Mord képe, lantom tiszteletedre zeng
Óh édes Álom! földi tündér-
Isten! erő s nyugalom királyja!