Az elmúlt egy hónap új versei
Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.
A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!
A zápor ömlik; nem megyen misére,
S nem láthatom, mint lépdel, ablakomból, -
Nem, mint pillant rám, titkon-kedveltjére.
A poesis kikap a népből s a durva valóból,
És kiesebb tájra s lelki valóba vezérl.
Hajók vagyunk és örökké külön!
Hajó hajót ha érint már veszély
és sülyedés. Ne nyujtsd ki kezedet,
hogy megsegíts, mert ez a mozdulat
lök tán a földre. Én már úgy bolygok e
roppant világban, mint egy cár veszélyes
birodalmában, elkerülve minden...
Komor idők, vasszín napok!
A rosszra csak újat adtok.
Csüngője voltam én Lucámnak
s ő rázott férfi s nő előtt.
Király lovagja.
Fegyverem
szelíd, szomorú, tiszta nézés,
mellyel az éjt is megverem.
A sírod körül gubbasztunk sötéten,
Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk,
Kísértenek az új és régi rémek
És némaságunk legméltóbb dalunk.
Ó szent gyerekség, hányszor elkereslek,
Már merre vagytok, boldog szomorúság,
Ti régi sétányok, ti régi kertek?
Tavasz ez is, tavasz.
Az égen szőke fény ég,
A földön barna hantok,
A nőkön lenge illat,
A fákon szürke barkák.
Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Eggy szép nemzetnek béllyege, veszni siet.
Bennem jár, hallom, mint kopog
Álomtalan, vak éjeken,
Kopog, dobog, indul, megáll
És jár tovább hűségesen.
Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben.